Új bejegyzés Frissítés

2006.02.14. 13:04

Megtalálod az igazit, rád talál a szerelem, a nyolcadik, a legnagyobb csoda, földöntúli, mindenek feletti, úgy tekint rád, mint kisbaba ártatlan szeme minden újra, szépre csodálkozón, kérdőn: velem is megeshet valóban, igazán, létezhet? Minden más értelmét veszti, ócskáshoz kerül, hisz tündököl, minden mást elhamvaszt a szerelem vérvörös lángja.

2006.02.14. 13:02

Álmaim hercege Egy nyári napon találkoztunk, meleg volt S rajtam mégis a higed átfutott Lehulott a hó, addigra együtt voltunk. De még el se olvadt, mi más máshol jártunk Egymástól távol Egy éve hulott a hó, most is havazik De mostmár nem visz egymáshoz Bárhol vagy, bármikor bárhogy Álmaim hercege te leszel bárhol Ha egymástól messze is vagyunk, távol

2006.02.14. 12:46

"Csók törvénye: 1. A csók kellemes és hasznos az ifjúságnak. 2. A csók ellen nem szabad tiltakozni. 3. Az erőszakos csók kívánatlan,undorító... 4. Nyelvesnél nincs jobb. 5. Egy perc a csók rendes ideje. 6. Az első csók a legjobb (már akinek). 7. Ha a lány remeg: fél. 8. Ha a fiú remeg: mást kíván. 9. Ha a fiú a körmét rágja: csókot kér. 10. Ha a lány a száját nyalja: csókot kér. 11. Kézcsók: tisztelet. 12. Arc csók: szeretet. 13. Szájcsók: szerelem. 14. Homlok csók: Hűség. 15. Orra adott csók: vicces. 16. Nyakra adott csók: érzelem. 17. Vállra adott csók: vágyakozás. 18. Hasra adott csók: nem felejtés. 19. Öleléssel adott csók: mély érzelem. 20. Szánalomból adott csók: unalmas. 21. Asszonynak adott csók: bűn, szemtelenség. 22. Lopott csók: vakmerőség. 23. Búcsúzáskor adott csók: tiszta szerelem. 24. A CSÓK BÜN, DE VÉTEK KIHAGYNI!"

2006.02.14. 12:39

Lesz még nap Szívemet egy lakat zárja, Minek az egyetlen kulcsa, A szívedbe van zárva, És csak azt várja.- Hogy egyszer hátha, Ki lesz majd tárva. Örökké dobog a szivünk, Mi csak egymásnak élünk. Lesz még nap mikor keserves kínokkal fizetünk, Lesz még nap mikor semmitől sem félünk. Lesz még nap mikor nem találjuk a helyünk, Lesz még nap mikor együtt leszünk. Lesz még nap mikor együtt szenvedünk, Lesz még nap mikor együtt nevetünk. Lesz még nap mikor egymás mellett fekszünk, Lesz még nap mikor egymásra nézünk. Mindig a közeledbe leszek veled, És sosoem feledem gyünyörű szemed. Egyszer el jövök érted, S életed velem éled. Nekem más nem kell, Minket senki se választhat el. Kérlek,hogy soha el ne felejtsél, Mert akkor a színtiszta sorokat velem együtt fújja el a szél.

2005.12.18. 13:27

"Az igazi könnycsepp nem az ami a szemünkbõl hullik és végig csorog az arcunkon, hanem az ami a szívünkbõl hullik és végig csorog a lelkünkön"

2005.12.18. 13:23

[["Egy történetˇ]] Egy gyertya pislákol halványan a sötétben, nem ragyog fénye ugyanúgy, mint régen. Tüze percrõl percre gyengül, s hamarosan elalszik, S vele együtt egy szenvedõ szív is örökre megnyugszik. Már csak pár pillanat s uralomra tör a sötétség, Már csak másodpercek kérdése és véget ér a keserûség. S ekkor a messzeségben szél támad csendesen, Közeledik a távolból, közeledik szüntelen. Beront a szobába, s a lánggal lágy keringõbe kezdenek, Lassan ringatóznak, majd egymás ajkára egy utolsó csókot lehelnek. Egymásba fonódnak, s a fény beleolvad a sötétségbe, Ez a pillanat volt a fájó szív lüktetésének vége. Ott fekszik a lány a hideg kövön, Karcsú teste elnyúlik a jéghideg földön. Ahogy ott fekszik, olyan mintha csak aludna, Pedig a halál ringatja, szemei nem ragyognak többé soha. Pedig valaha ez a szempár beragyogta az egész világot, Az a tüzes tekintet csak úgy ontotta magából a boldogságot. Olyan volt mint egy drágakõ, mi vakítóan tündöklött szüntelen, S most ragyogó fényén eluralkodott a sötét végtelen. A lány kezében az utolsó levelét szorította, Ám ezt a lány tûzvörös vére teljesen beborította. Csupán ennyi volt a borítékra írva: "A kékszemû fiúnak kit már nem feledek el soha". Teltek a hosszú percek, a végtelen órák, Mire a szüleinek feltûnt a csönd, s az ajtót rányitották. Ott feküdt a lány, s jéghideg arca most már örökre rezzenéstelen, Szülei nem hittek szemüknek, szüntelenül ordították: "Ez lehetetlen!" Édesanyja keservesen könyörgött: "Kicsi kislányom szólalj meg!" De a síri csöndet semmilyen hang sem törte meg. A kislánya halálsápadt arcát simogatta, Kezébe vette kis kezét, s sírva szorítgatta. De nem volt már benne erõ, kihûlt már teljesen, Hisz a csuklóján a sebbõl a vér ömlött szüntelen. A penge ott hevert a földön, mit a vér eláztatott, Így lett vége a lánynak kit a kegyetlen sors hányattatott. Az anyja rögtön tudta hogy kinek szólhat a levél, Fel akarta bontani, el akarta olvasni, de nem volt olyan kevély. Nem bírta hisz tudta gyermeke azt nem neki címezte, S akármennyire fájt neki, de a levelet a fiúnak elküldte. A srác éppen kihívóan mosolygott egy szõke lány szemébe, Mikor a postás csengetett, s levelet hozott a részére. A fiú a levelet kezébe vette, A pillantását arra a bizonyos sorra vetette. Kinyitotta a borítékot és elkezdte olvasni, Rögtön felismerte az írást, nem tudná feledni. "Drága Egyetlenem! Kedves Édes Szerelmem! Még mindig szeretlek, pedig már sok idõ telt el a búcsúnk óta, DE még mindig elõttem lebeg az utolsó óra. Az utolsó pillantás amit rám vetettél, Gyönyörû két szemed, mivel egyszer utoljára szemembe néztél. Régen pillantásodban a szerelmünk ragyogott, Ám dühöddel elpusztítottad, s szilánkokra hullott. El akartam mondani neked, hogy amit tettem az nem ez én döntésem, De te nem hagytad, hogy megmagyarázzam, hogy miért kellett ezt tennem. Megfordultál, s távolodni kezdtél, nem fordultál vissza, Pedig akkor talán mindent elmondtam volna, Azt hogy mennyire nagyon szeretlek, Ám te eltûntél s én sehol sem lellek. Bárhová megyek, és bárhol járok, Mindenhol egy emléket találok Bár a helyedet más tölti be már, Szívem egyre csak Téged vár. Azt hittem az átsírt éjjeleknek vége, S hogy szívem elfelejt Téged végre. De hallottam újra hangodat, láttalak s feléledt a múlt, Hiába küzdöttem ellene az emléked lelkem mélyén minden feldúlt. Menekülnék elõled, de hova bújjak? Mindig feltörnek a régi közös emlékeink, s nem kellenek újak. S bár belül ordítok: "Elég! Vége! Állj!" Nélkülük és nélküled nem tudnék élni már. Hiszen te jelentesz mindent nekem, az életemet, Odaadnám azért a lelkemet, szívemet, mindenemet, Hogy messzirõl újra láthassalak, s érezzem illatod, Hogy újra fülemben halljam hangod, egy mondatod. Mondd! Miért nem értik meg hogy nélküled élni nem akarok? Hisz ha nem vagy velem fáj a levegõvétel, szinte kettészakadok. Élnem kell, ezt súgja egyfolytában az agyam, De a szívem érted ég, s én csak úgy megemésztõdni hagyjam? Nem akarok már nélküled élni, nélküled nem létezek, Nem megy már semmi, minden fáj, nélküled nem élhetek. Mindig bennem vagy, s minden üres pillanatban szívem rád gondol, Zokog, hisz hiányzol neki, s hiányod fájdalma kegyetlenül marcangol. Olyan a szívem, mint a vad elé vetett húscafat, Melyet hiányod lassan. Kegyetlenül szétszaggat. Mikor megyek az utcán lehajtott fejjel, kísér a halál, Hiszen szemem hiába keres téged, sehol sem talál. Boldogtalan életembõl hiányzik a törõdés, Hömpölygõ lavinaként zúdul testemre a feledés. Fájok, mint part, ha szárad, mint seb ha vérzik, Komor bánat lep el engem ha a magány megérik. Nincs már boldogság, szerelem és buja öröm, Mindent mit veled éltem át már örökké magamban õrzöm. Nélküled nem nyugszom, szüntelen álmatlanság él bennem, Félek, rettegek attól hogy egy rossz emlékké kell lennem. Felemésztenek és gyilkolnak az utolsó elhangzott szavak, Fájdalmamra csak ölelésed nyújtana vigaszt. Bár elmondhatnám, hogy szakít szét ez az érzés, De megfagynak a szavak, s kínná lesz a légzés. De most félek, hiszen elvesztettem tekinteted, Nem sírok már, inkább elfojtom magamban minden emlékemet. Hirtelen a végtelenbõl rám zuhan a fájdalom, S önmagam felett gyûlöletté nõ a szánalom. Szánom magam, hisz akit mindennél jobban imádtam, Annak ellenére, hogy megbántott, s eldobott feledni mégsem tudtam. Ó Istenem! Hányszor mondták, hogy felejtselek el Téged, Hányszor mondták, értsem meg már sosem leszek többé véled. Istenem! Mikor kimondtad azt a szót, hogy "VÉGE", Mintha minden álmom, s vele életem is véget érne. Magamba nézek, s látom az elvérzett áldozatot, s most már a halállal küzdök, Most minden olyan üres, s most már csupán bátorságot gyûjtök. Nincs szakadt rongy, ami a testemet óvja ha félek, Csak a halál csókját érezném már végre, ennyi mit remélek. Le akarok lépni az útról mit már oly régóta járok, Hisz szenvedõ szívemnek megnyugvást nem találok. Nincs ereje sebzett lelkemnek, hogy újra hazataláljon, Széjjeltépi a kegyetlen fájdalom a messzi kietlen határon. Haladnék én az élet útján, de térdre zuhanok, s annyira fáj, Hogy minden egyes új nap megsebez, gyilkol engem, s a szívembe váj. El akarok végre menni, de nem tudlak búcsú nélkül itt hagyni, Hát ég veled! De tudd a síron túl sem foglak feledni! Mindig Téged szerettelek, Hû voltam hozzád minden percben, S ez most már végleg így marad a messzi végtelenben. Búcsúzok, talán így jobb, hisz nem gondoltam hogy gyenge is tudok lenni, Hogy nélküled ugyanúgy már soha többé nem tudok nevetni. Zárom soraimat, megpróbálom játszani, hogy erõs vagyok még mindig, A csodás emlékedet elviszem magammal egyenesen a sírig..." Ekkor a lány befejezte a levelet, Melyre búcsúképpen egy könnycseppet ejtett. Lezárta a borítékot, s a kezében penge villant, Hullottak a vércseppek a padlóra, ám arcán még egy utolsó mosoly csillant. Képzeletben még utoljára látta a szerelmét, Utoljára még szélesre tárta két szép kezét, Éppen mikor az árnyat ölelni akarta, Megremegett teste, tovább már nem bírta. Összecsuklott térde, s a földre zuhant, Utolsó mondata a széllel együtt messze suhant. Tíz szó mi most már a széllel örök násztáncot jár: "Tudd szeretõd mindörökké szeretni fog, s most már a Túlvilágon vár!" Ekkor a fiú tovább már nem bírta, Keserves könnypatak az arcát áztatta. Térdre rogyott, s csak zokogott szakadatlanul, Ekkor lágy, édes szellõ támadt váratlanul. Simogatta a fiú arcát, akár egy puha érintés, Olyan mintha a lány lett volna, lehetetlen képzelgés. Végigsimította a srác könnyáztatta arcát, Hûsen kényeztette két vérpiros ajkát. A szellõk, mint rakoncátlan lánykaujjak, A fiú barna hajába lágyan beletúrtak. Ekkor behunyta szemét, s egy álomba lépett, Felelevenített maga elõtt egy réges-régi képet. A lány állott elõtte, kit egykoron hevesen csókolt, Kinek tiszta, hû, szerelmes szívbõl bókolt. A lány nem szólt semmit, csak némán nézett, Arcán az a feledhetetlen pajkos mosoly fénylett. Szemében a régi tûz izzón ragyogott, A fiú szívében újra az elmúlt szerelem lángja lobogott. A fiú közeledett, a lányhoz lépett, Épp mikor meg akarta érinteni a gyönyörûséget, Amint kezét nyújtotta, hogy újra megsimogassa a lányka orcáját, Elrepült a szél, s elvitte magával az árny mesebeli alakját. Felriadt a fiú, kinyitotta két kék szemét, Kereste, kutatta mindenhol elrabolt képzeletét. Bánatos szemébõl újra könny csordult ki, Egy édes hang hívta õt messzirõl, így rémlett neki. Leszállt az éj, elcsendesült minden s Õ elhagyta otthonát, A temetõ felé csalogatta egy hang, a sír felé vezette két lábát. Bent a sorok közt hevesen zakatolt szíve, Borús tekintete szüntelen a zugsorokat leste. Az éj leple alatta temetõ csendjét sírás töri meg, Valaki egy fejfa elõtt keservesen remeg. A gyászos sötétben valaki halkan zokog, Siratja a kislányt ki már régen halott. Megzörrennek a fák megint a temetõbe, Ismét szél támad, s szól szomorúan, remegve: "Ne sírj, kérlek drága, ne sírjál, Már nem fáj, hogy akkor eldobtál. Nem fáj már semmi, végre megnyugodtam, De tudd kérlek hogy Te voltál kit imádtam! Imádtalak, szerettelek jobban minden másnál, Te ragyogtál a szívemben, s veled bátrabb voltam a Halálnál. Nem is õ keresett engem, én kutattam utána, S én leheltem csókot mérgezõ ajkára. Hûs mérge átjárta testem minden zugát, Ám még az sem tudta kitörölni belõlem lényed csodás báját. Bennem élsz most már örökre, s én is veled maradok, Védeni foglak mindörökké, én leszek az Õrangyalod. Óvni foglak végig az utadon, hûen vigyázlak, Hisz a síron túl is, és mindörökké imádlak..." Ekkor elsuhant a szellõ, s csend borult a tájra, A fiú keservesen zokogva borult a fejfára. Ekkor a mélybõl egy hang szûrõdött ki, Monoton mondataiból egy szó hallatszott ki: "Szeretlek!" A fiú ekkor halkan, érthetetlenül csak ennyit mondott: "Soha nem feledlek..." u.i:hmmm.....ennyit ér a szerelem...:( valamikor jó valamikor rossz...csak kikell fognod a jó oldalát...

2005.12.18. 13:20

((„ Az utolsó angyal ˇ)) Egy angyal repül fent az égen, ott repül magányosan nagyon-nagyon régen. De már alig repül, alig van ereje, A végsõ búcsújának épp itt az ideje. Azt mesélték nekem egyszer, hogy az angyalok örökké élnek, Ám ez badarság, hisz ha megsebzik õket, õk is elvéreznek. S ezt az angyalt is kegyetlenül megsebezték: Hiszen megalázták, eldobták, s feledték. Most ez az angyal összetörten száll, Hisz megnyugvást még a Mennyben sem talál. Inkább a pokol tüzében kárhozna el, Hiszen a szív melyért élt már régen nem felel. Meggyötört szíve szüntelenül egy valakiért dobog, Azért a valakiért, aki érte már régen nem zokog. Talán õ már elfeledte a lányt ki érte dobta el az életet, S választotta a visszafordíthatatlan, örök angyallétet. A kislány imádta a fiút, érte élt, Mindent ettõl a fiútól várt, s remélt. Vakon bízott benne, hitt neki, Nem gondolta hogy pont õ fogja becsapni. Ám egy bús napon bekövetkezett a nagy hiba, Melybõl lett e keserû tragédia. Nem lehet tudni milyen nap is volt, Csak annyit tudok az égen már fent ragyogott a hold. Besütött egy rideg sziklaszirtbe, A sötét sziklaszirt legzugabb részébe. Ott feküdt a lány, s a hold a sugarával az arcát kényeztette, Ám megrémült, hiszen a lánynak csupán jéghideg arcát érinthette. Halott lett a lány, hisz belehalt abba, Hogy magától a szerelme kegyetlenül eldobta. Nem tudja már meg soha hogy mit tett hogy ezt érdemelte: Hogy a fiú kegyetlen szavaival még éltében eltemette. Elküldte a fiú egy szomorú délután, Felhívta a kislányt telefonon, hogy ennyi volt, nincs tovább. A telefonban áradtak a fiúból a szavak, Ám e szavak a lány fülébe soha el nem jutottak. Hisz mikor a srác kimondta hogy most már nem kell neki, vége, Onnantól a lány nem hallott semmit, csak egyetlen dolog járt eszébe: "Eldobott engem, nem kellek már neki, De mondd Istenem, mit ártottam én neki? Én mindig hûen szerettem, Akármerre is járt soha sem feledtem. Életemet adtam volna akármikor érte, Hogy végre örökre az eszébe vésse, Hogy mindenkinél többet jelent nekem, S még akkor is magam elõtt látom, ha nincsen velem. Hisz belevéstem szívembe csodálatos alakját, A teste minden zegzugát, s arca mesés báját. Mit tettem, mondd, én mindent gondoltam, De Tõle, az életemtõl ezt soha nem vártam. Csak így bejelenti nekem, hogy nem kellek már neki, Hogy örökre hagyjam el, hisz csak egy dolgot akar: feledni. Mondd Uram mit vétettem? Talán az volt a baj hogy ennyire szerettem?!" S ekkor kiejtette a kezébõl a kagylót, Kirohant a szobából, s becsapta maga mögött az ajtót. Rohant a sötét utcán, futott a semmibe, Hisz úgy gondolta életének nincs már semmi értelme. A könnyei szakadatlanul áztatták sápadt arcát, A lány nem bírta tovább vívni a túlélés harcát. Csak futott, futott, mindig elõre, Nem nézett soha hátra, csak a távoli messzeségbe. Könnycseppek folytak arcán, mint véget nem érõ zokogás, Csábította a halál csókja, a vágy, a mélység, a zuhanás. Éjszaka volt már, csendes volt a táj, Törött szívének zokogó hangja tépte szét a homályt. Éjszaka volt már, rideg volt a táj, Lelke rohanó álmának múló hangja szállt. Nem tudta merre járt, ismeretlen volt minden, Tudta nem akar már élni, csak a halált keresi szüntelen. Élni nem akar, csak feküdni egy mély verembe, Ahol a sír betakar, nem nézni már semerre. Csak magába nézni, nézni a káoszt, mi most benne lángra kap, Ezer gondolat benne, mi most már végleg békén hagy. Nem gondolt már semmire, csak a halál ölelõ karját kutatta, Kúszott fel a hegytetõre, arra hova az utat a szíve súgta. Mintha az ég érezte volna a lány rideg fájdalmát, A komor égbõl hópelyhek zuhantak alá. Csak estek és estek szakadatlan, S beborították a tájat, mint nagy fehér paplan. Fehér lepel lepte be a tájat, Nem volt az más, mint angyalszárnyak. Tiszta volt minden, csendes és élõ. Egy kivétel köztük épp õ. Csendesen kullogott a sötét magányban, Szívbõl szeretett, de hol van most? A halál torkában. Kiáll a sziklaszirt szélére, Könnyei folynak szüntelenül képére. Néhány perc még, S végre eljön a csodás vég. Halkan elkezd esni az esõ, Szomorú az ég, épp ahogy õ. Véget ér a szírt, nincs tovább, Egy szenvedõ test zuhan alább. Törött szárnyából hullnak a tollak, Egy elmúlt szerelemrõl fájdalmasan dalolnak. S az utolsó valódi angyalról, Aki soha többé nem kért a "jóból"... De mi történt ez alatt azzal a bizonyos fiúval? Nagyon megijedt mikor megszakadt a vonal. Észbe kapott hogy nem éri el a lányt sehol, Szíve egyre gyorsabban és gyorsabban zakatol. Hiába kérdezett õ bárkit, Nem tudtak a lányról semmit. Pánikba esett hirtelen, Felkapta telefonját s hívta a lányt reménytelen. A telefonom csörgött, s kiírta a neved, Sokáig néztem, ám most félrefigyelek. Az esõ csak hullik és hullik megállíthatatlanul, - "Meg kell keresnem!" -kiabálod szakadatlanul. A szakadó esõben nevemet kiáltoztad, A távolból egy hang szól, s egyre hangosabb. Én halkan súgtam: "Itt vagyok" Ám remegõ hangom elcsuklott, te nem hallhatod. Felpillantok az égre, arcomat a zápor áztatja, -"Szerelem!!!" - a távolból valaki szüntelenül ezt harsogja. Érzem közeledik hozzám, mindjárt ideér, Ám engem a halál szorítása hamarosan elér. S akkor meglátlak, az arcodon a kétségbeesés fájdalma megijeszt, Te átölelsz engem, megcsókolsz és azt mondod szeretsz. Szememet a könny átfutotta, karom szorítása elgyengült, Szemem pajkos csillogása végleg homályba merült. Elszállt meggyötört lelkem, s végleg elsuhant, S a srác elengedte a lány kezét s az a földre zuhant. Mindenhol apró tollpihék és vércseppek, Ám a fiú csak térdel a lány mellett, ujjai reszketnek. A távolból alakok futnak, egyre közelednek, Kihúzzák a lányt a sziklák közül, ám már nem segíthetnek. A fiú feláll, ám újra térdre rogy és sír, mint egy kisgyerek, Aki a sors ellen semmit de semmit nem tehet. Nem mer közel menni a lányhoz, pedig tudja, hogy muszáj, Ha még egyszer látni akarja azt a pillantást, mielõtt rátalál a homály. Látja a lányt, ahogy ében haja az arcába lóg, Tûz piros vére hófehér arcán végig folyt. Már csupán vére melegíti kihûlt ajkait, A fiú tudja, soha többé nem simogathatja karjait. A srác odamenne és megcsókolná, a többiekkel nem akar törõdni, Hisz neki az élete, fekszik ott és búcsú nélkül nem tud tõle megválni. Erõsnek érzi magát, de mikor meglátja a lány szemében az utolsó könnycseppet, elveszti reményét, Megsimogatja arcát, füle mögé betûri haját, így búcsúztatja kedvesét. Egy utolsó szót, egy utolsó hangot rebeg, de nem érti senki sem, Azt mondja: "csak Téged szeretlek egyetlen kedvesem..." S jött a kegyetlen elsõ éjszaka, a szürkületbõl sötét fátyol lett, Az ég újra beborult, az esõ újra szakadni kezdett. Sírt mindenki, sírtak a fák, sírtak a szelek, Mindegyik szüntelenül s értetlenül zengte a nevet. A srác tudta itt az ideje, hogy leírja életében miket tett, S itt az idõ elmondani mindent, amit ezen a világon valaha szeretett. Hamar vége lett a sornak, hisz egy nevet tudott ami örökre szívébe vésõdött, mit soha nem tud feledni, Egy angyal nevét, ki most már a felhõk közt dalol, kit képes volt eldobni. Múlnak az évek, a távoli hang halkul, Ahogy telnek az évek a fájó érzés is fakul. De egy dolog örök és ez soha nem vész el, Ha valakit szeretsz tiszta szívbõl, soha ne feledd el! De nem is tudná már sohasem feledni, Hisz nem telik el úgy nap, hogy ne kezdene gondolkodni, Azon a csodás lányon, ki egykoron érte élt, Aki soha semmit nem parancsolt, csak hûn remélt. Ám a fiú már soha nem fog a lánytól szabadulni, Hisz szívének mélyérõl nevét soha nem fogja kitörölni. Olyan neki a lány, mint a szó, melyet nem tudsz mihez kötni, mégis ott van benned, Mint csodás hang mi belül zeng és üvölti a neved. Mint ágy mi puha és oltalmat ad neked mikor minden fáj, Mint egy régi történet, mint ezerszer elmeséltek már. A srác csak futni akarna és nem nézni soha hátra, Hisz nagyon fájna neki amit ott látna..." :o$

2005.12.18. 13:19

" Úgy szertném átölelni, Csak rá gondolni. Álmodni azt, hogy itt van velem, de ez csak álom, álom nekem."

2005.11.06. 22:11

Szeretlek! Egy szó ami fáj, de mikor kimondva agyad legmélyére jutva elgondolkodsz mit jelent... mikor töprengsz, vajon nekem mondta, vajon rám gondolt... és mikor reggel arra ébredsz, igen, Nekem mondta... de már egyedül ébredsz. Ez jutott eszembe, mikor Rád nézve nem láttam magam a szemedben, csak egyedül... Böszöm Manus

2005.07.14. 21:03

"Az élet nem tart örökké, de a szerelem igen."   Szerelem: meghódítani, bírni és megtartani egy lelket, amely annyira eros, hogy fölemel bennünket s annyira gyönge, hogy éppoly szüksége van ránk, mint nekünk õreá. Paul Géraldy Érintés mely összekapcsol, elválaszt, burokba zár. Megvéd a világ zajától, s egy percre börtönbe zár. Ölelés, mely eggyé olvaszt, emészt s alkot egyaránt. Múlt és jövõ elenyészik a jelennek parazsán. Szikra pattan, s láng lobban, a szerelem újra él! A futó perc fontosabb lesz a világon mindennél! Búcsúlevél Igérem, nem zavarok többé, és mostmár végleg elmegyek. Egy lány félreáll utadból, és nem lesz többé játékszered. Szemed csillogásán látom, már vártad ezt, rég meg kellett volna tennem, de mindent legyõzõtt a szerelem. Gondolkoztam, mit is tegyek, mi legyen a cél, ha Te már nem leszel. Mégis azt modnom, menj, ha menned kell, de ne gondolj arra sohasem, hogy könnyen búcsúztam el. Tudom, már késõ, elvesztettelek, s nem jössz vissza sohasem. Arcod még most is látom, nem szóltál, elmetél csendesen. Van valaki, aki biztosan szeret, valaki boldog, ha melletted lehet. Valki szemében miattad könny ragyog, s tudd meg, az a valaki én vagyok. Mondd miért van az, hogy mindig azt imádjuk, aki hûtlen lett, aki mász szeret?! Mondd, miért van az, hogy várjuk, pedig tudjuk, találhatna szívünk szebbet, jobbat, de azt az egyet sohasem feledjük el?! Elhatároztam elfeledlek. S próbáltalak feledni, de ha meglátlak valahol, mégis úgy érzem, te voltál, kedves, te voltál az igazi. Meg fogod látni, ha majd múlnak az évek, ki volt az, ki igazán szeretett téged. Elmentél tõlem, kedves, s én hagytam, menj csak el. Hiába is lett volna minden, ki menni akar, hagyni kell. Mosolygott rám arcod, de mögötte senki sem néz, játszani a közömbös embert, most látom csak, milyen nehéz. Ha megkérdeznéd tõlem, mit jelentesz nekem, egy pillanatra zavarba jönnék, s nem tudnék felelni hirtelen, csak nagysokára mondanám: "Semmit, csupán múló szerelem!" S nem venné észre talán rajtam kívül senki sem, hogy könnyes letta szemem. Kacagva búcsúztam el, hangom remeg, mégis mosolygok az utca sarkáig. De azután elfordulok, letörve nyúlok szememhez, mindekét szemembõl könny pereg. S ha most megkérdené tõlem valaki, mit jelentesz nekem, lehajtanám fejem, s csak annyit felelnék csendesen: " Semmit, csupán az ÉLETEM!!!" "A szerelem az élet nagy ajándéka, és aki nem nyújtja ki utána a kezét, az sohasem élte az életet a maga teljes módján." (Erskine)  Búcsú a szerelemtõl Ha vége, hát csókolj meg s isten áldjon; megtagadlak, már nem vagyok tied; gyönyörnek, óh, mily gyönyörnek találom, hogy ledobhattam bilincseimet. Egy kézfogás még, - töröld eskünket s ha találkoznak sorsunk útjai, ne árulja el se szó, se tekintet, hogy a volt vágyból maradt valami. Most, bár szerelmünk már-már alig él, s ravatalánál zokog a hüség és utolsót lüktet a szenvedély s a tisztulás lefogja a szemét, most még, noha mindnyájan elsiratták fel tudnád támasztani, ha akarnád. Oly szomorú mindig egyedül lenni, Valakit mindenütt hiába keresni, Valakire várni aki nem jön többé, Valakit szeretni titokban örökké, Keresni a múltat, feledni az álmot, Könnyekkel öntözni a hervadt virágot, Megfakult levelekhez reményeket fûzni, s egy megújult hittel a jövõbe nézni.” "Tegnap veled ma nélküled, Az életet leélni így nem lehet! Te vagy kiért élni érdemes, Kérlek gyere vissza és szeress . Szeress és a szeretet mosolyt rajzol arcodra, vigasztaló szavakat ad ajkadra, meggyújtja a szíved, tenyered kinyitja, ha adni kell és mozdítja lábad, hogy segíteni indulj.

[10-1]